Ízelítő kedvenc filmjeimből

1.  Egy makulátlan elme örök ragyogása
Azt hiszem, ez az eddigi legjobb film, amit láttam. Jim Carrey fantasztikusat alakít benne, annak ellenére, hogy eddig talán azt gondolhattuk, hogy igazán a komédiákban érzi „otthon” magát, hiszen ilyenekben láthattuk őt legtöbbször idáig.
A sztori röviden: az ellentétek vonzásának szabálya szerint egymásra talál Joel és Clementine. A srác magába forduló és csendes, míg a lány cserfes, kaotikus.  Kezdeti fellángolásuk után nem csoda hát, hogy együttélésük nem éppen idilli. Az események elindítója mindenképp az a mozzanat, hogy Clementine kitörölteti agyából Joel emlékét. Így megkezdődik a harc a szerelemért, a harc önmagunkért, ami a szerelmes ember esetében tulajdonképpen egy és ugyanaz. Az örök szerelem létét a felejtést lehetővé tévő gép kérdőjelezi meg.  A film főhőse saját tudata bugyraiban vergődik, és újra és újra átírja magában az emlékeket, amelyeket a valóságról őriz.
 Talán a legjobb az az egész filmben, hogy végig fenntartja a néző figyelmét, mégsem ríkat meg. Fantasztikus, mindenképpen nézzétek meg.

2. Tíz dolog, amit utálok benned
Ezt angolul láttam a suliban, és nagyon megtetszett.  Biancát körülhemzsegnék a fiúk, de zord atyja eltiltja a buliktól és a randizástól addig, amíg mogorva és magának való nővére, Kate csak otthon ücsörög. Bianca bérudvarlót fogad, és beindulnak a párcserékkel dúsított támadások, mígnem Kate szíve behódol. Azt hiszem, ez ékes bizonyítéka annak, hogy  akármennyire rideg valaki, meg lehet lágyítani a szívét, ha valaki nagyon kitartó és esetleg még közös is bennük valami a kiszemelt áldozattal…
Megmondom őszintén, nekem az egész film alatt Kate szimpatikusabb volt, mint Bianca. Ezt azért mondom, mert mindenki mondta, hogy Kate ilyen meg olyan bunkó volt, de nekem valahogy mégis ő imponált jobban. Hát, ennyi.

3. Mechanikus narancs
Ezt a filmet várfilmklubbon láttam  és nagy hatással volt rám. Azt mondták, nyomasztó lesz, de azt hiszem, ez nem pontos kifejezés.
A sztori: Alex egy bűnbanda vezére. A srácok gátlástalanok és kegyetlenek, minden elképzelhető törvényellenes tettet elkövetnek: lopnak, csalnak, ölnek, erőszakosak. Hősünk, a kamasz Alex intellektuálisan sem tartozik banditatársai („drúgjai”) közé, mások az elképzelései, jövőképe is. Neki egyszerű időtöltés a bűnözés, a többiek inkább életcélnak tekintik, amellyel akár „karriert” is befuthatnak. Végül azért lázadnak fel vezetőjük ellen, mert eddig nem szereztek komolyabb zsákmányt, elegük van a pitiáner akciókból. Alex nem a pénzért csinálja a balhét - hiszen fiókja tele van lopott órákkal és pénzzel -, hanem mert nincs jobb dolga. Ezzel üti el az időt.
Mikor egyik bűnözésük alkalmával elkapják őket, Alex börtönbe kerül. A börtönlelkész igazán megértő és toleráns vele szemben, próbálja benne felébreszteni hitét. A fiú mondhatni bolondot csinál belőle, mikor elhiteti vele, hogy megtért, csakhogy szabadulhasson. Alex egy intézetbe kerül ahol rajta végeznek el egy kísérletet. Az orvosi eljárás lényege: kiölik az emberből a „rosszat”, képtelenné teszik a bűnözésre. A Ludovico-eljárást a választásokra készülő kormány dolgoztatta ki, a közbiztonság javítására, és a börtönök túlzsúfoltságának csökkentésére. A gyors eredmény drasztikus módszerért kiált: a lekötözött, kipeckelt szemű pácienssel erőszakos filmeket nézetnek, a vetítés előtt beadott szérum pedig azt a képzetet váltja ki belőle, hogy a látványtól lett rosszul. A mindössze két hetes kúra után Alex már az öklét is képtelen felemelni, ahogy az erőszak gondolata felötlik benne, rájön a rosszullét. Pavlovi reflexként ültették bele az erőszaktól való iszonyt, ezzel emberi mivoltától, a választás lehetőségétől fosztották meg.
A hazatérő Alex szobáját átrendezve találja, a régi képek sehol. Szülei bérbe adták a szobát, a bérlőt pedig gyakorlatilag fiuknak fogadták (nagyon jellemző rájuk az effajta megalkuvás: cseréljük le, ha már megváltoztatni nem tudjuk).  A szülők persze még mindig ugyanolyan használhatatlanok, mint voltak, egyikük sem tud mit kezdeni fiuk hazatérésével, végül a bérlő kergeti el Alexet, aki tanácstalanul és céltalanul indul el a városban.
Zseniálisan cserélődnek fel a szerepek a film végén. Most azok állnak Alexen bosszút, akiket ő az elején bántalmazott. (hajléktalanok, akiket megvert; bűntársai, akikből időközben rendőrök lettek…)
Legvégül egy gazdag úr (a film könyvváltozatának írója) áll bosszút rajta, akivel legkegyetlenebben bánt el Alex: feleségét megölte, őt pedig tolószékbe juttatta. A koldusok és a rendőrök bosszúja után az összevert Alex négykézláb mászik a sárban az öreg háza felé, csak az ablakokon kiszűrődő túlvilági fényt látja, azt nem is veszi észre, hogy régi bűnének színhelyére tért vissza. Rendezői bravúr, hogy Alex dörömbölésére ugyanaz az író reakciója, mint a film elején volt, sőt, a kameramozgás is megegyezik. Mindössze az írógép szürkült meg az idők során, a megkeseredett alkotóhoz már nem passzolna a piros. A halott feleség és a borzalmas éjszaka emléke elől a politikába menekült a tolószékhez kötött író, éppen kapóra jön neki Alex váratlan látogatása, az emberi roncs mutogatásával ugyanis alááshatja a kormány bűnmegelőzési (vagy bűnmegsemmisítési?) kampányát. Alexben nem ismeri fel egykori támadóját, hiszen maszkot viselt két éve. A leleplezés persze elkerülhetetlen. Alex gondatlan: a „Singing in the raint” kezdi el énekelni a fürdőkádban. Az író bosszúja pedig a legborzalmasabb mind közül: a 9. szimfóniával terrorizálja megnyomorítóját.

Alex végül kiugrik az ablakon, de öngyilkossági kísérlete nem sikerül, a kórházban köt ki, tetőtől talpig gipszben. Hősünk újra az újságok címlapjára kerül, a politika kénytelen irányt váltani. Felszakítják benne az erőszakgátat, visszakapja a szabad választás lehetőségét. Cserébe együtt vigyorog a miniszterrel a sajtó fényképezőgépei előtt. egy lassított álomjelenettel zárul le filmjét, amelyben Alex a bábuként tapsoló tisztes polgárok előtt a hóban közösül egy meztelen nővel. „Meggyógyultam” – hangzik a film utolsó mondata.